Mostanában nagyon sokat filozofálok. Ez biztosan abból fakad, hogy ritkán és van amikor egyáltalán nem erősít meg senki. Nem kapok visszajelzést, hogy igen, csináld így, ez a jó irány. Valami olyasmi érzés ez, mint Don Quijote vívódása a szélmalommal. Nem azzal van a baj hogy nem tudok alkalmazkodni, vagy hasonlók. Nem. Egyszerűen érzem magamon hogy kezdek elfáradni.Mindeközben pedig rácsodálkozom a világra, ami nem működik jól. Ha majd lesz elég időm kifejtem részletesen. Egyébként az sem gond számomra, ha ezt senki nem olvassa rajtam kívül. Nem vagyok "hivatalos" publicista, csupán jól esik kiírni magamból a gondolatokat...
Nem illő, de vigaszul adom neked egy még le nem közölt mesémet. Ám még előtte: a világ beteg, s hiába mondják, hogy nem az, attól még az. Ahogy Anatole France mondta, attól, hogy ötvenmillióan hisznek egy ostobaságban, attól az még ostobaság marad. Azoknak pedig, akinek érdeke a magunkfajta megnyomorítása, kifinomult, de végtelenül aljas fegyver van a kezében. A helyében lennék, talán én is ezt tenném. Azt akarnám, hogy elvágva érezd magad mindenkitől. Hogy egyedül érezd magad. Mert, ha egyedül vagy, nem jelentesz nagyobb fenyegetést, s csupán ostobának, magányosnak éreznéd magam. Ügyes. A kérdés csak az, hogy kinek van igaza... vagyis... Ez nem kérdés! Nekünk van igazunk és kész. És nem azért, mert én azt mondom, hanem a tények, az igazság és a történelem tekintetében. Aki pedig ennek ellenkezőjét állítja, az egyszerűen hazudik.
VálaszTörlésMost pedig a mese, neked ajánlva:
A rózsa és a kert
Jó ideje már, hogy a rózsa szörnyülködve nézte, amint burjánzik körötte a gaz, ám nem tette szóvá a dolgot. Mikor már nem bírta tovább, nemtetszésének hangot adva végül megszúrta a kertész ujját, aki épp barátainak mutogatta „posztmodern gardenjét”.
- Ne hőzöngj! - szisszent a tátika - Növessz inkább dudvát, fásítsd be a szárad, úgy majd jobb lesz neked is.
- De hát én rózsa vagyok, nemes és szép. Rózsa volt az apám és az anyám is! Ki mutatja majd a kertnek, mi a szép, ha én is gazzá válok? - tiltakozott a rózsa.
- Pöh! Tönkre teszed a kertet! Az a világ már elmúlt, így meg bajt hozol a fejünkre. De mutogasd csak magad. Fogsz még rimánkodni, ha kiszárad a földed!
A rózsa azonban kitartott. Szép maradt. A tátika viszont elgyomosodott, ahogy a többi virág is. Minden növény gyommá aljasodott. A rózsa sírt. S miután már végleg elgyengült, a kertész kitépte a földből, és a komposztba hajította. Ahogy ott feküdt, a magányos rózsa mérlegre tette sorsát. „Megérte vajon? Igen. Szép maradtam, ahogy anyáék neveltek. Láttak madarak, láttak méhek, s talán elviszik majd hírét, milyen szép is voltam a sok gizgaz között”. S, amint a komposztban sírdogálva mérlegre tette rövidke életét, hulló könnyei végül csendben eggyé szárították az anyafölddel.
És még valami: rohadt nehéz kereszt a miénk, s csak mi értjük, hogy miért kell ezt viselnünk, még ha azt is kérik, követelik, hogy dobjuk el. Keresd azok társaságát, akik igazak, akik tisztán és jól gondolkodnak. Szűklátókörűséggel leszel vádolva, de nincs dolgunk a vakok között, hiszen nekik sosem fogod tudni elmagyarázni, hogy milyen színű az ég, pláne, ha meg vannak győződve arról, hogy az zöld. Máskülönben, ha azok, akik látók (milyen nagyképűen hangzik, de sajnos igaz), elveszítik egymást szem elől, a világtalan tömegek felőrlik még ezt a maréknyi szerencsétlent is, akik az ő terheiket is magukon cipelik, mivel azok egyáltalán nem érzik annak súlyát, hogy a szekeret nem hagyhatjuk az út szélén. Kitartás, erő és remény. Semmi más nem tarthat életben minket, még akkor sem, ha végleg fel akarjuk adni, ami sajnos érthető is lenne. Én azonban hiszek a harcosok szellemében, s abban, hogy a véletlenek hiányában oka van annak, hogy mi kaptuk ezt a keresztet. Szar, nehéz és fizikai fájdalmat okoz, de ki kell bírni.
VálaszTörlés